Az első számú rajongóm

2003 nyarán az egész család velem ünnepelt – felvettek álmaim főiskolájára. Kislány korom óta álmodtam énekesnővé válni. A tehetségkutatók sorra utasítottak el; “Nincs meg benned az a plusz!” szajkózták.
Kemény munkával felküzdöttem magam a csúcsra és a művészképző tárt karokkal várt.
A szeptember magával hozta az új tanévet. Megszeppent gólyaként léptem be a Campus-ra. Körülöttem emberek minden korosztályból. Végigjárattam rajtuk a tekintetem. Kutattam a tétova hasomnásom; de mind céltudatosan szelték át kis falkáikban a helyet.
Mélyet sóhajtva előkotortam zsebemből egy lapocskát.
“Zeneelmélet I, Hegedűs tanár úr, C épület, Bach terem” – olvastam sorait.
Felpillantottam. Mellettem az A létesítmény – túloldalán a B. Elsétáltam köztük. “Dona Nobis Pacem” állt a “D” bejáratánál. És több épület nem tündökölt körülöttem. Zavartan pislogtam.
Közelemben egy középkorú férfi hosszú slukkokban élvezte cigarettáját.
“Gólya?” Kérdezte.
Válaszomat meg se várva oldalamra szegődött. Kezemből elvette a papírt. Átfutotta…
“Gólya.” szólalt meg ismét.
A szemetes tetején eloltotta cigarettáját. Aztán intett, kövessem.
Bementünk. Jobbra egy hosszú folyosó – mi az ellenkező irányba fordultunk. Hatalmas C betű a falra szögezve; elhaladtunk mellette. Pár méter után a Bach teremnél célt értünk.
Kitárta az ajtót.
“Hölgyeké az elsőbbség!” engedett előre.
Odabent négy diák. Az egyikük mellett ügyetlenkedtem a formanyomtatványok kitöltésével még a beiratkozásnál. Látványomra szája fülig szaladt. Kedves mosollyal viszonoztam.
“Magácska fog órát tartani?” Lépett mellém a kísérőm.
Gyorsan lehuppantam az első szabad székre. A férfi még kicsit vizslatott… Tekintetével rólam társaimra ugrott.
Levetette világosbarna kabátkáját; közben bemutatkozott, mint Hegedűs tanár úr.
A sarokban porosodó zongoránál helyet foglalt… s egy szomorú muzsikaszó kíséretében dalra fakadt.
Körbelestem – senki se osztotta döbbenetem. Áhítattal fülelték a remekművet.
Pillanatok értek percekké. Véget ért a nóta… S mi tapssal illettük a színpadiasan hajlongó tanárt.
Elém lépett. Megkérdezte a nevem.
“Zsálya-Földi Krisztina.” Feleltem.
“Zsálya-Földi Krisztina…” Ismételte utánam. Beiktatott egy hosszú hatásszünetet, amit nem tudtam hová tenni. Bárgyún vigyorogtam. “Nos, mi a véleménye a dalról?” szólalt meg végre.
Némi töprengés után elmondtam, hogy nagyon tetszett és szerintem egy őstehetség veszett el benne. Vele együtt mindenki felnevetett.
Mint egy tudatlan gyermeknek, megborzolta kobakom.
“Úgy látszik, nem ismeri a zeneelmélet fogalmát.”
És onnantól nem a művészeti főiskola növendékét látta bennem; csupán a csoport fekete bárányát.
A többi oktató már a kezdetektől kedvelt – ám Hegedűs tanár úr más volt.
Én pedig mindent megtettem, hogy végre lelkes hallgatójának gondoljon, mint társaimat.
Ő beszélt… meg kell hagyni nem fogta rövidre… S minden szavát a fejembe véstem. Tudtam, mi fán terem a fokszám, mik a legfontosabb szabályok – sőt, még azt is Hegedűs tanár úr mit reggelizett. Lejátszott egy felvételt – amint véget ért, jelentkeztem. Végig hallgatott. Szája pajkos mosolyra húzódott.
“Krisztina, kedves, nem ismeri a zeneelmélet fogalmát.”
Idővel fel se szólított.
Így múltak a hetek, a hónapok. Véleménye szerint engem nem áldott meg tehetséggel a sors; a gyermekévek se kovácsolták lelkem művészivé – és egyszer tényleg elhittem neki.
Beköszöntött a tél… csipős hidegből menekültem a lakásba. Elővettem a legutóbbi házidolgozatomat Zeneelméletről. “MINŐSÍTHETETLEN” éktelenkedett rajta a férfi girbe-gurba írása. Összegyűrtem a lapot és a szemetesbe hajítottam… aztán dobtam is utána mindent, mi a kezembe akadt.
Felkaptam komódomról egy díjat… és hirtelen emlékeimbe úszott a rég elfeledett jelenet ; hét éves vagyok… elénekeltem a Mókuska híres történetét. Előttem a közönség állva tapsolt. Akkor döntöttem úgy, hogy felnőttként hangomból keresem meg a kenyeret.
Milyen hosszú út állt előttem… és én a javát bebarangoltam.
“Ki ez a Hegedűs tanár úr?!” Csaptam az asztalra.
Előkotortam dolgaimat a szemetesből. Kikerestem az egyik lapot;

*Mutassák be saját szerzeményüket; készítsenek hozzá elemzést*

Hirdette a házifeladatot az azt követő hétre.Leültem az íróasztalhoz. Ceruzát ragadtam… A kottafüzet fölé görnyedtem… és a világ napokra megszűnt számomra.
Hétfő reggel a tanár úr asztalára tettem munkám gyümölcsét; a többi diák a példámat követte. Helyet foglaltunk. Közben az oktatónk is megérkezett. Dühöngött egy sort, mert a pékségben pont elfogyott kedvenc süteménye. Aztán elővette a névsort.
“Aranyos András!” szólította az első tanulót.
Négy társam előadásával kielemeztünk egy rapszódiát, egy szonátát, egy áriát és egy oratóriumot.
“Megpróbálja maga is?” nézett rám a férfi.
Még szép, hogy megpróbáltam.
A zongorához caplattam. Levágtam magam elé. Vetettem egy dacos pillantást oktatómra… és nótáztam a napról, mikor Hegedűs tanár úr a közönség soraiból figyel engem, szánva-bánva, hogy oly sokáig keserítette az életem.
A rémült diákok csak bámultak… levegőt se mertek venni. A háttérben még tisztán hallatszott a zongorán leütött utolsó akkord… fokozatosan halkult.
És a férfi állva tapsolt.
Társaim apránként felbátorodtak. Csatlakoztak hozzá.
Eléjük álltam. Meghajoltam.
“Ez performansz! Le a kalappal!” Kiabálta túl üdvrialgó tanítványait. Elpirultam. “Krisztina hitelesebben be se mutatathatta volna előadásában, hogy a pimaszságnak is vannak határai.”
Nem csupán megbuktatott – kitiltott az óráiról.
A következő félév végén otthagyta a tanszéket. Helyére egy fiatal asszony került.
Elég volt rám mosolyognia; bennem a bátorság ismét vad lángon égett. A legjobb tudásom szerint elemeztem a zeneműveket. S ő mindig megdicsért érte.
Többé nem éktelenkedtem a csoportban, mint feketebárány.
Magabiztosabb nem is lehettem. Még egy zenés színdarabba is jelentkeztem és a meghallgatások után beválogattak. Néma mellékszereplőként ugyan, de az én nevem is ott állt a programfüzetben.
Hegedűs tanár úr, pedig a közönség soraiból figyelt. Az előadás végén odajött hozzám és gratulált.
“Krisztina, drága, bánom az egykori viselkedésem.” Tette hozzá. “Bárcsak még szigorúbb lettem volna Önnel!”
Megjegyezte, hogy számomra már csupán lefele vezethetett az út. Szavaival élve “Szép hangja van, viszont ez önmagában édes kevés.”
Hajlandó volt megbocsátani szemtelen műsoromat még az előző évből.
Felém nyújtotta jobbját. Faképnél hagytam.
Utána nem is beszéltem vele. Olykor-olykor megnézett egy darabot a főiskolások előadásában – és én táncoltam a színpadon némán; később már dalos mellékszereplőként.
Esztendők múltán az egész család velem ünnepelte diplomámat.
Hosszú ideig jártam meghallgatásról meghallgatásra… interjúról interjúra. Mindenütt ajtót mutattak nekem. De nem adtam fel. Majd egy szép napon szerepet kaptam egy darabban.
Jobban mondva, beugrója lettem az egyik színésznőnek. S mikor ő családi okok miatt egy este nem adhatott elő; kiálltam a színpadra és énekeltem. Óh, az volt életem leggyönyörűbb pillanata. A nem igen népes közönség csendesen figyelt… És én tündököltem a reflektorfényben.
Másnap az újságokban megjelent egy cikk, amiben az előadásomat silánynak minősítették.
Utána tovább dolgoztam a színháznak – mint jegyszedő. “Ha a kritikusok ily kőszívűek, én nem kínálom tálcán önmagam.”.
S ahogy telt az idő, elég érett lettem, hogy megértsem Hegedűs tanár úr egykori modorát..
Felkerestem munkahelyén. Az épület mellett csíptem el. Hosszú slukkokban élvezte káros szenvedélyét.
“Uram! Kérem segítsen!”
Kicsit vizslatott… A szemetes tetején eloltotta cigarettáját. Aztán intett, kövessem.
Ennek már körülbelül tíz éve.
Azóta a tanár úr minden előadásomon ott van; mint első számú rajongóm.