Caleiros Gróf

Mikor Deborah felett elrepültek a gondtalan gyermekévek, édesapja úgy kívánta, legyen a szomszéd Steven felesége, kit Deborah nem szívlelt, ezért apjával szembeszegült és Családi Fészkéből a messzi Oregonba került. Helyeket járva reggeltől estig munkát keresett, de nem talált semmit. Mindenhol könyörgött, hullatta könnyét végül egy kastélyban megszánták lelkét. Szolgáló lányként az ágyat vetette, a ruhákat mosta, terítőt hímezte, a kandallóba hordta be a tüzifát… S Caleiros gróf egy nap szemet vetett rá. Eljött az éj, a lány szobájában megjelent a gróf legjobb barátja. Azt mondta menjen a grófi szobába és ne szóljon erről a többi szolgának. Deborah szót fogadott, a gróf szobájaba felbaktatott, kopogott, ijedten lépett be hozzá, s reszketve várta a grófnak szidalmát. A gróf kérte “Szolga, zárd be az ajtót!” és ezután rögvest szerelmet vallott. Deborah elolvadt a gróf minden szavától. A legboldogabb volt az egész világon. Teltek a napok, a hetek, hónapok, s Deborah lassacskán meg is változott. Egy nap jó hírrel kereste szerelmét, hasában hordta szerelmük gyümölcsét. A gróf pedig rögtön férjhez adatta és ellátta pénzzel meg földi javakkal.És eljött az idő, bölcsőben szunnyadt, a kis Oliver, a grófnak a sarja. Egyszer Deborah fiával karján, a grófhoz sietett, de elállták útját; “Hová tartasz?” “A Grófot keresem. Kérem mondja meg, most merre lelem?” “A szobájában, de ne hajkurássza; elfoglalt épp, egy szolgálólánnyal.” A nőn egy keserű érzés járt végig s tán ezért maradt élete végéig, ki kemény, ki erős, kit bánat már nem ért és szorgossá nevelte a kis Olivert. Deborah évek múltán lázzal esett az ágynak,és mielőtt elment, a grófról mesélt a fiának, aki erre a kastélyban munkát keresett és így esett, hogy szolgáló lehetett s a grófnak tetszett Oliver jelleme és idővel igaz barátot lelt benne. A grófot egy betegség verte le,a testét vagy száz kiütés fedte be és valahányszor meghallotta az álmok tengerének a moraját,egyre közelebb látta a Mennyországnak a kapuját.Hogy ne legyen magányos, a halálos ágyához magához hívta Olivért és megvallta, hogy megbánta, ahogyan élt, hogy megtagadta egyszer kisgyermekét, hogy minden szolgálólányt csúnyán kihasznált s ha tehetné az időt visszaforgatná. Oliver sóhajtott, majd elmesélte, tán a gróf szégyelli, de a fiú az ő húsa és vére. S csoda ült rögvest a palotára, a grófnak még aznap lement a láza, pár nap után az ágyat elhagyta s hogy apa lett rögvest hírül adta. S így élt a kis család a boldog jelennek és Caleiros Olivért gróffá nevezte.