Fatima volt – Fatima lesz?

A kórházi szoba plafonjáról nézek le két fejbúbra és egy lányra… Elmém nem vezérli mozdulataim – testem magától süllyedni kezd…. egyre közelebb és közelebb kerülök az ágyban fekvő főhősünkhöz… Megnézem magamnak… Hosszú, fekete haj… barna szemek… sötét bőr… Pöttyös kórházi hálóing… Mire végigmérem, már csak pár centiméter választ el tőle… és akkor hirtelen… eggyé válok vele.

Maga a rejtély övezi lényem és létem a család tagjainak társaságában, akiknek nem kecsegtetett a sors csodával – már nem reménykedhetnek – az út végéhez értek… Itt az idő.

A nevem Fatima… Kamasz éveimben járok… Nagyon hosszú ideje, hogy behoztak… és hazudnék, ha azt mondanám, orvosaim nem mentek el a végsőkig, hogy makk egészségesen távozhassak mihamarabb. De nem segített semmi.

Anya meg Apa is itt van… Amikor idekerültem, szinte beköltöztek velem. Most is az ágyam mellett állnak és néznek… le sem veszik rólam a szemüket.

Leírhatatlanul fáradt vagyok. Oldalra fordítom fejem. Nézem Apát… Nézem Anyát… annyira komor a tekintetük. Bágyadtan rájuk nevetek… Viszonzásképp arcukon megjelenik a szívből jövő őszinte mosoly – és bár lelkükben a hosszú ideje kavargó, most már tetőfokára hágott keserűség elékteleníti; engem mégis megnyugvással tölt el.

Kezd még jobban elnyomni az álmosság… Nem bírok tovább ébren maradni… Másik irányba nézek… Lehunyom szemeim… Most minden sötét… megszűnnek a neszek amik alig hallhatóan telítették be idáig a szobát… és hosszú másodpercek erejéig maradok a nagy semmi rabja. Nem félek… pedig tudom, mi történik. Igazából semmilyen rendkívüli érzés sem kerít hatalmába… annyira természetesnek tűnik.

Majd végül újfent kinyitom szemeim… egy tükör előtt állok; és egy négy éves forma szőke kislány les vissza belőle. Tekintetében a rémület leírhatatlan.

Kezdem kellemetlenül érezni magam. Elfog a rettegés. Látom, hogy nézek ki. És, ha jól sejtem, én is ebben a lakásban élek. De mi a nevem? Milyen nyelven kell megszólalnom, hogy megértsenek? Kik a rokonaim? És még annyi kérdés kavarog a fejemben… Elképesztően sok mindent nem tudok… Ebbe belerázódni? Hát nem lesz egy sétagalopp.

Balra fordulok… Elindulok felfedezni a helyet. Pár méter után egy hatalmas szobában találom magam. Két nő ül bent és amint átlépem a küszöböt, észrevesznek. Kedvesen gügyögni kezdenek.

Teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy közülük az egyik az édesanyám. De melyik? Nem merem megkérdezni… szégyellem… Fogalmam sincs miért.

Rá kell jönnöm, ki is az a nő, aki évekkel ezelőtt életet adott új testemnek. Nézem felváltva őket. Vajon melyik lehet a másiknál kedvesebb… Számomra értékesebb… akire ránézek és a szeretet azonnal lángra lobban bennem?

Ez olyan nehéz… Mindketten élbűvölően viselkednek. Bár visszafogná magát a másik hölgy, akinek a kilétét épp nem firtatom– csak egy pillanat erejéig – hogy végre megvilágosodhassak. De nem, kedvességük másodpercről másodpercre erősödik és csak tanácstalanul szemezek velük. Úgy koncentrálok, hogy időközben a mosoly is lehervad arcomról.

Nem látok jobb megoldást, találomra kell, hogy válasszak közülük, reménykedve, hogy döntésem helyes.

Minden elsötétül.

Elhagyom határozatlan önmagam. Ez nem a végső búcsú. A sors repített hétköznapjaimból a bizonytalanba; bezárta mögöttem az ajtót… és íme, ebben az idegenségben kell új hajnalokra virradnom. Míg lényem és létem nem a rejtély övezi újfent.