Jeges úton hazafelé
Holle anyó a párnáját rázza; minden egyes pelyhe történetem azon sötét éjjelének apró ám vakító fénye… Üres utcák…
A metró aluljáróból az éppen távolodó szerelvény dobhártyaszaggató robajával együtt bukkannak fel az utasok… Köztük főhősünk, a nő, aki a nap küzdelmei szülte fáradalmaitól komótosan lépkedve a lépcsőn, utolsóként jelenik meg a kijáratnál.
Feje üresen kong; lelke mégsem bír harmóniára lelni. Szegénysége szülte reggel még gyenge félelme, jelentéktelen nyűgökkel táplálva önmagát, az éjszaka leszállásával tetőfokára hágott. Viszolyogva… Elkeseredve… Szégyenkezve… Csak vánszorog előre… A jeges úton, hazafelé.
Talán irományom itt be is fejezhetném… Mindannyian sejtjük az esetleges végkifejletet; egy anyagi gondjaitól pánikoló valaki hazamegy, majd egész éjszaka hűvös ágyában forgolódva egy szemhunyást sem alszik, végül, mivel mégis csak novellát írok róla, szerencsére lel, meggazdagszik… Esetleg valami tanultsága is lenne a mesémnek. És itt a vége, fuss el véle.
De már ott átlagosságát veszti e történet, hogy a nő előtt sietős léptekkel csörtető férfi két hete küzd a makacs megfázással… és ahogy visszhangzó tüsszentése után előrántja zsebkendőjét, a szél szárnyán bocsájt útjának egy húsz ezer forint értékű bankjegyet. Ha nem csábítja ennyire az otthon melege ilyen kutya időben, talán most is követi kényszeres rituáléját; megáll tíz másodpercre, mialatt kabátja mindkét zsebében kitapogatná az összes tárgyat, aminek ott a helye… köztük az immár földön heverő bankót is… és amikor konstatálja hiányát, körbenéz… majd megkönnyebbülten kapja fel a nedves betonról… azzal tovább megy… tenyerének fogságába ejtve a fiszetőeszközt az út hátralevő részéig.
Ám emberünknek tényleg sietős… és sosem tudja meg, hogy nemtörődömségével elképesztő cselekmények lavináját indította útnak.
A nő, aki végignézte, ahogy a bankjegy a férfi zsebéből kecsesen a földre libben ott áll és életében először járják át olyan érzések, amik még soha… és amiket nem tud hová tenni.
Törvénytisztelő egyénként felemeli a pénzt és a férfi után kiált, aki olyan gyorsan perdül meg, hogy majdnem elesik, majd, amikor meglátja főhősünk kezében a bankót, zsebébe nyúl… apró kotorászás után fejéhez kap… Végül a nőhöz siet miközben csak dől belőle a hálája kreálta szózuhatag.
Majd újra… És újra megismétlődik ezen fiktív jelenetsorozatok főnösünk fejében, miközben ledermedve fixírozza a földön heverő bankjegyet.
Az tény, hogy anyagilag nem áll fényesen, de azért ilyen mélyre nem akar süllyedni… mégis, oly fájdalmasnak tűnik helyesen cselekedni… és minél inkább próbálja észhez téríteni önmagát, annál erősebben égeti torkát a már visszatarthatatlannak tűnő, szemeit könnybe lábasztó sírás.
Mellkasában a folyamatosan cseperedő izgatottságból burjánzott pánik már szűkölködik… Kitörni vágyik… Szétrobbantani börtönét… De oly erős falak veszik körbe… És csak céltalanul nől tovább… Természetellenes méretével gazdatestét fojtogatva. A kín elviselhetetlen…
Végül, óráknak tűnő percek elteltével a józan ész nem irányítja többet cselekedeteit… Már nem tehet semmit ellene… Testébe zárva nézi végig, ahogy kielégítve tudata hisztérikus akaratát mintapolgárból enyveskezűvé válik röpke két másodperc alatt.
Olyan érdekes, hogy bár a fájdalom, amibe bele is pusztult volna, ha csak egy kicsivel tovább húzódik, megszűnt… mégsem érez örömöt.
Mint olvasók, elvárnátok… Sőt, én, mint a történet írója is elvárnám… Az lenne a logikus, hogy ekkora kálvária után majd kiugorjon a bőréből… És ne csak szimplán közömbösen… lelke teljes ürességével bandukoljon tovább a jeges úton, hazafelé…
Már csak egy zebra választja el otthonától… Türelmesen kivárja, amíg a három gépjárművezetőből egy se adja meg neki az elsőbbséget, alfahímségüket bizonyítva. És egy férfi vasmarkainak szorításában találja magát… a sokk hatására, minden átmenet nélkül…
Nem csak hogy nem bír, de nem is mer védekezni… Még azt is kétszer meggondolja, vegyen e levegőt… Csak szoborrá dermedve mered a fertelmes… visszataszító… rémisztő arcba… Miközben érzi, hogy egy másik ember kihalássza jobb kabátzsebéből lakáskulcsát… A balból iratait… Átkutatja nadrágzsebeit… És magához veszi a bankjegyet… igen – a bankót, amiért pár perccel korábban képes volt főhősünk tiszta lelkét bemocskolva tolvajsorba lépni. És ő közben sóbálvány-mód hagyja és ereje teljéből fohászkodik főnixe tűzéért, amiről tudja, pillanatokon belül úgyis kioltják.
Egy cipőpár hangos kopogása a kemény aszfalton zavarja meg a jelenetet. És a kétbalkezes haramiák a zsákmány java részét elejtve már futnak is, amerre látnak. Egyedül a történet elejéről híres bankjegyet sikerült megtartaniuk… viszik is messzire. Ki tudja pontosan merre és hogy mi lett eztán a gazdáról-gazdára vándorló fizetőeszköz sorsa… Ebben a világban, ahol ember embernek farkasa. Annyit tudok csak, mint a novella írója, hogy úgy rohannak a bűnözők, ahogy lábaik bírják. Miközben főhősünk a megnyugvás és a megkönnyebbülés helyett utólag egyesülhet belső drámájával… a pánikot érzi, ahogy másodpercről másodpercre erősödik… minden porcikájába kisugárzik… gyomra öklömnyire zsugorodik… a sírás egyik pillanatról a másikra ékteleníti el arcát… és teljes testében reszketve bóklászik át az úttesten… a jeges úton, hazafelé.
