Megírva a csillagokban

Pirkadatig ágyuk melegében álmodnak a szabadok… tán tovább is; míg odakint egy cipőpár hangos kopogása háborítja a csendet. Az utca kihalt; munkahelyére bandukoló főhősünkön kívül más nem járja. Több réteg ruha fedi testét; mégis vacog.

Hangos pöfögéssel beparkol a metrópótló első megállójába. Oly távoli… Emberünk ettől függetlenül felgyorsítja lépteinek ütemét; rohan… Falja a táv métereit; eleinte szélsebesen; másodpercenként lassítja a kimerülés… Egyre közelebb ér; vele foszlik szerte értelmetlen kétségbeesése; máskor nem izgatja, hogy ne késsen le egy tömegközlekedési eszközt – most „élet-halál” kérdése; a következő busz érkezéséig nem kíván fagyoskodni a hideg februárban…

A napot indító sikerélmény egy karnyújtásnyira van… Elrugaszkodik a betontól… és hatalmasat ugorva repül a levegőben… egy plusz fővel népesedik az utazó közönség – de már csak vágyaiban; az ajtó bezárul és a lendülettől fékezni képtelen szerzet halk koppanással pattan vissza róla.

Füleket bántó nyikorgás – a jármű vele gurul ki a történetből. Hátra marad a bosszús perszóna. Zihálva a fémülések egyikén foglal helyet – ott szedi össze magát… és mikor a következő metrópótló megérkezik; már nem fulladva – teljes nyugalommal száll fel.

Pár szunnyadó lélek kíséri útján.

Fáradtan bámul ki az ablakon. Házak… lámpák… táblák suhannak el előtte… Mind megnézi… és rá egy perccel el is feledi.

Egy iroda majdnem teljes ürességével általában csalogató főhősünknek; a folytonos ricsaj helyett 2 nap némaság, magány igazán vonzóvá teszi a hétvégi műszakot. E hajnalban mégis fájlalja a rá leselkedő 12 órát. A mindig gyorsan tovaszálló időt végeláthatatlanná kovácsolja a kialvatlanság.

Terjedelmes sóhajjal veszi le szemeit az üveglapról – tekintete meggyarapodott társaira vándorol.

Van amelyik olvas… mások telefonjuk nyüstölik… a semmibe meredőből is akad bőven… valamennyiük mimikájában emberünkéhez azonos érzelmek bújnak meg. Közülük tűnik ki egy pelyhes állú; az ő arca nem tükröz fásultságot… nagyon is éber. Elméjét ezernyi gondolat tornáztatja… és csak töprengve ácsorog.

Megállóhoz érünk. Újabb utasokat köszönthet a fedélzet. Remek alkalom ez a férfinek… Közelében egy hölgy tátott szájjal húzza a lóbőrt. Óvatosan elé hajol… öléből kikapja táskáját… és szalad is a leszállók nyomába.

Főhősünk rég talpon van. Öntudatlanul cselekszik, nem fogja fel tetteit. Fut, ahogy lábai bírják. A két lépcsőfokot átugorja… Mire utoléri, a suhanc a betonra lép. A busz melegéből utánakap… és elsőre sikerül megragadnia a retikül fülét.

Szembeszáll a jó és a gonosz… Egy utas és egy járókelő küzd személyükben az idegen tulajdonért. A férfi eltökélten óvja zsákmányát, de teremtményünk se rest – elszántan próbálja kitépni a tárgyat a vasmarokból. Nem rémiszti a legény fenyegetése… a bárdolatlan szitkozódás… minden nyomdafestéket nem tűrő szótól erősebb.

Kiabálás telíti a helyet… Mind érthetetlen katonánknak. A kezdetekben kizárta a külvilágot; csupán ő van és ellenfele.

A férfi erősebbnek bizonyul; az asszonyon segíteni akarónk ujjai már alig bírják fogságukban tartani a táskát. Nem kérdéses – pár másodpercnyire a csúfos vereség.

Valaki hatalmasat rúg a rablóba… Trófeája kirepül kezei közül… Át a záródó ajtókon. Emberünk egyensúlyát vesztve a padlóra pottyan… és onnan nézi egy darabig a hoppon maradt tolvajt.

Hiába az üdvrivalgás, a sok elismerő mondat… A hős reszket a dühtől. Az adrenalin ez eddig elnyomta felháborodását… Hogy hordhat hátán a Föld ilyen pitiáner alakokat? Mérge most utat tör magának. Mintha önmaga lett volna az áldozat és nem az időközben felocsúdótt nő.

Eszébe jut, ha kicsivel hamarabb hagyja el otthonát, egy korábbi járaton zötykölődne. Unottan váltogatná lejátszóján a zenéket. Így érkezne el állomásához… Dideregne az épületig… Illedelmesen köszönne a portásnak… Várná türelemmel, míg a lift a negyedik emeletre viszi. Az előírás szerint kártyáját mindenütt lehúzná. Sietve lépne be telefonjába… Azzal bele is vetné magát teendőibe… és epekedve várná az estét…

Mit sem sejtene az éjszakai robotolás után elszenderedett hölgy balszerencséjéről… Talán olvashatna a Világhálón a tragikus esetről… vagy arról, hogy egy ismeretlen derekasan harcolt az enyveskezűvel.

Majd bele pusztult, úgy vágtatott a busz után a reggeli szürkületben. Pár pillanat híján megélhette volna átlagos napját… De nem ez volt megírva a Csillagokban. Valami, amiért örökké hálás lesz Sorsának.

Nyugodnak a kedélyek… Ismét az asszony birtokában retikülje… egy nagy zökkenéssel megindul a jármű… és robog is tovább úti célja irányába.