Picike

1984 szeptember 3-án valamikor délelőtt megszólalt Alma Materem-ben a Szózat. Vigyázba vágta magát a nép; s mi megszeppent elsősök követtük példájukat.
Az osztálytermünk egy emelettel feljebb. kettes sorban vonultunk Margó nénivel élünkön.
Mögöttünk a szülők; egymás szavába vágva dicsekedtek saját gyermekükkel.
Célunkhoz értünk. Betűk itt-ott a falon. Némelyiket ismertem. Színes tábla a bejárat mellett. Rajta feliratozott matricák két oszlopban – oldalukon piros korongok.
“Juuu-hááász Ííí-riiisz” olvastam az egyik cetlin. Majd felcsillantak a szemeim “Az én vagyok!”
Édesanyám az első padhoz vezetett.
Körbelestem… Emberek erre, emberek arra. Takarták a kilátást. Felálltam az asztalra. Még így se láttam semmit. Anya leemelt. “Riszke, ha bohóckodsz, beadlak a cirkuszba!”
Összenevettünk.
Megigazgatta úttörő nyakkendőmet… Derekamat verdeső világosbarna fürtjeimet. Orcámat csókjaival árasztotta.
Göndör hajú férfi lépett duónkhoz. Megkérdezte, Picike mellém ülhet e.
Tekintetét csacsogó szülőmön tartva intett valakinek. S balomon nemsokára el is foglalta helyét egy háromévesnek tűnő lány. Rám mosolygott. Nem viszonoztam.
A felnőttek apránként húzódtak a terem négy sarkába és végre alaposan szemügyre vehettem a többieket. Bizony, senki más nem osztozkodott egy kiscsoportosnak kinézővel a padon. Nekem pedig nem volt maradásom. Talpra szökkentem és nekiindultam a hátsó sornak.”Riszke” húzott vissza édesanyám “Elöl a helyed. Alacsony vagy, hátul semmit nem látnál.”
Bosszúsan engedelmeskedtem. Újfent végig mértem padtársam. Sötétszőke tincsek kandikáltak ki a hosszú lófarokból. Aprócska orrán elszórva pár szeplő. Barna szemeivel arcomat barangolta be.
Margó néni bazsalyogva köszöntött minket – és bele is fogott végeláthatatlan mondandójába.
Közben Picike gyengéden megkocogtatta karom… Arrébb húzódtam… Megkérdezte, leszünk e barátnők… Megráztam a fejem s, hogy biztosan megértsen, a nyelvem is ráöltöttem.
Győzködött tovább; őt nem a gólya, hanem a Mikulás hozta. Minden évben meghívja magához az Északi sarkra. Engem is biztos szívesen látna.
Nem hittem el neki. Mint, ahogy idővel sok minden mást sem. Pár nap alatt vastag bőrrel a képén avanzsálta magát a füllentés koronázatlan királynőjévé.
Állandóan varázs egyszarvújáról csacsogott, aki repülni tanította. Meg Édesanyjáról és ikertestvéréről, akik egy mágikus univerzumba költöztek, mikor őt a csizmába rakta a Télapó.
Minden meséje mende-monda buta beszéd volt.
Margó néni kedvence lett. Jobban imádta bármelyikünknél. Szabad foglalkozásokon magához hívta. Ölébe ültette. Megkérte, meséljen neki valamit. Végig hallgatta a handabandát. S jóízűt nevetett.
“Egyszer híres mesemondó leszel, Picike, meglásd!” kacagta.
Majd, mikor szünetben magunkra maradtunk, a féltékeny gyerekek körbeállták a leányt és addig szólongatták törpének, míg el nem tört nála a mécses.
Beköszöntött a tél. Fehér takaró fedte az utcákat. Odáig magányosan ténferegtem a rövidebb és hosszabb szünetekben egyaránt anyáék után sírdogálva; aztán eltalált egy hógolyó… s végre játszótársakra leltem.
Úgy örültem létezésüknek, hogy óhajukat parancsnak vettem.
Eloroztam Picike táskáját. Hóval pakoltam meg… Pityeregve rakosgatta a földre elázott felszerelését… Vihogtunk.
Berobogott az igazgatóhelyettes. Végignézett padtársamon. Egy pillanatra összerándult a gyomron – de Picike hű maradt önmagához – “A varázs egyszarvúm még nem szobatiszta.” és hatalmas kő gördülhetett le a szívemről.
Nagy szemeket meresztett a pórul járt csöppségre… Azzal felénk fordult.
Kihirdette az alsó tagozatosok Mikulás Napi jégkorcsolya programját… Nyomatékosan megkért minket, hogy az oda és visszaútra vigyünk egy-egy vonaljegyet. “Aki elfelejti, a tanítónénitől kap egy vonal-pofont.” nap követte napot és természetesen nem mulasztotta el notóriusan megismételni a hallottakat.
Sokat morfondíroztam, milyen is lehet az a bizonyos “vonal-pofon”. A tanári asztalról felkapja Margó néni a vonalzóját és azzal csapja orcán a feledékeny nebulót? Talán.
És hogy fájhat! Már a puszta gondolatától elfogott a pánik. Üzenőfüzetemben rég aláírták szüleim a Margó néni sorait, mégis megmutattam nekik újra és újra.
A kiruccanás előtti este a vonaljegyeket a táskámba tettem… A kabátom zsebébe… A télinadrágoméba… A perselyembe… megint a táskámba… Végül az asztalra.
“Itt szem előtt biztos jó helye lesz.”
Ám nagy sietségben így is otthon hagytam őket. Észbe kaptam. Szülőm addigra messze járt. És akkor még nem léteztek csodakütyük, hogy azonnal visszarendeljem a tanítónéni tudta nélkül. Néztem osztályfőnököm. Orcámat már előre csípte az a bizonyos “vonal-pofon”.
Picike mellém szegődött. Fürkészett.
Megkérdezte, mi a baj.
Rámutattam a vonalzóra. és kiöntöttem a szívem.
Vigasztalóan simogatott volna. Nem engedtem.
A tanító néni megkért minket, indulás előtt emeljük fel a vonal-jegyeket. Repültek a kezek a magasba. Arcomat eléktelenítette a sírás. Aztán a döbbenet. Picike a markomba nyomta a két fecnit és már kiáltotta, hogy a lakásban felejtette a sajátjait.
Igen, vállalta volna a rettegett vonal-pofont értem. Akkor is, ha nem ússza meg az egészet egy “ejnye-bejnyével”.
S onnantól az aprócska leányra nem gyűlölettel tekintettem. Két oldalán korcsolyáztunk osztályfőnökünkkel. Mint Margó néni, jómagam is áhítattal füleltem sánta történeteit.
Nap végén az iskola aulájában vártuk szüleinket. Álmodozott, édesapja mily meglepetéssel is örvendezteti őt az este. Elvégre aznap volt nyolc éve, hogy a csizmába rakta őt a Mikulás.
Én pedig mindenáron überelni kívántam atyja meglepetését a Hősömnek.
Újdonsült barátnőmet rég elvitte Jocó bácsi, mikor megjött Édesanyám.
Megkérdezte, van e kedvem meglátogatni a plázában a Mikulást. Nemmel feleltem. Helyette a játékboltba vezettem. Vagy fél órán át válogattam mire megleltem a tökéletes babát. Hiába lebegtette előttem vékony pénztárcáját Anya. Addig visítottam, míg be nem adta a derekát.
Aztán ismét győzelmet arattam a hisztériával. Felrángatott a földről. Megfogta a kezem. S azonnal elvitt Picikéékhez. Pont, ahogyan akartam.
Nyomtuk a kapucsengőt. Hasztalan. Az ablakokhoz szaladtam. Kiabáltam torkom szakadtából. Anyukám rámszólt; “Értsd meg, nincsenek itthon!”.
Zöldségeket beszélt. Hiszen ott állt Picike a lakótelepi ház tetején. Seprűje két lába között. Ugrásra készen – éppen repülni próbált. Észrevett. Integetett nekem. Lesietett lakásukhoz – és gyermek nem kapott még olyan fejmosást, mint ő akkor Édesanyámtól.
Jocó bácsi nem sokkal rá ért haza a születésnapi tortával, játékokkal, léggömbbel meg egy üveg kölyökpezsgővel és Anya őt is kioktatta.
Picikével bementünk gyerekszobába. Odaadtam neki a babát. Első látásra beleszeretett. Nellinek nevezte el; így hívták ikertestvérét, aki akkorra már nyolc éve lakott a mágikus univerzumban.
Az üres sarokba mutatott, hogy lássam, a varázs egyszarvúja is mennyire örül az ajándéknak. Elmosolyodtam. Kedvesen integettem neki.
Picike hozott egy legós dobozt… Tartalmát a földre borította. Házikedvence mellénk szegődött; arrébb húzódtam, hogy elférjen… És hármasban építettünk Nelli babának egy óriási kastélyt.
Ez alatt a csukott ajtón át szűrődött be Édesanyám kiabálása; hogy miként merészeli egy férfi Édesapának titulálni saját magát, ha képes védtelen gyermekét egyedül hagyni. És ha az én szívem mégis a jó öreg Télapóhoz húz és nem a játékboltba, aztán hozzájuk, Picikét is elvesztette volna; mint egykor feleségét és kisebbik gyermekét.
Be kell vallanom valamit.
Én nagy rajongója voltam a Mikulásnak. Senkiért és semmiért ki nem hagytam volna, hogy az ölében könyörögjek egy kutyusért. Egy igaziért.
Bizony, mint minden évben, akkor is inkább a Télapó csábított.
De Picike már fontosabb volt.